Uncategorized

Így jutottam el a Harisnyás Pippitől Orwellig

Régen, vagyis amikor kicsi voltam és úgymond megtanultam folyékonyan olvasni, akkor azonnal beszippantott a könyvek világa. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor beléptem a könyvtárba. A Harisnyás Pippit kölcsönöztem ki. Az én sulim könyvtára meglehetősen picike volt, az a polc, ahol pedig az akkoriban „nekem való” regények voltak, még kisebb volt, így eléggé hamar kivégeztem őket. A Harisnyás Pippit tehát többször is elolvastam, mindegyik részét.

Utána nyilván, minden szülinapra, névnapra karácsonyra, szóval minden létező ünnepre valamilyen könyvet kértem, meg persze néha-néha csurrant-cseppent amúgy is. Azt kell, hogy mondjam, hogy az ifjúsági regényekből álló könyvgyűjteményen meglehetősen nagy.

A gimiben sem változtam sokkal többet ezen a téren, éppen csak annyit, hogy addigra már volt annyi tanulni való, hogy már csak a kötelező olvasmányok fértek bele az időmbe, de azokat szó szerint imádtam. Minden egyes kötelező olvasmányt elolvastam, és esküszöm, hogy nem azért, mert kötelező volt, hanem mert imádtam. Tulajdonképpen az emelt magyar órákra is csak azért jártam, hogy még több ilyen könyvről halljak, tanuljak és beszélgessek.

Persze én megértem, hogy ha valaki most furán néz, nem mindenki szereti a kötelezőket, sőt, valaki magát az olvasást se tartja egy szórakoztató dolognak. Az egyik legjobb barátnőm is magával a kínzással teszi egyenlővé a dolgot, a kötelező olvasmányokról nem is beszélve. Emlékszem, mindig én voltam az, aki a dolgozatok előtt összefoglalta neki, hogy miről szól, mire kell odafigyelni, aztán még a doga alatt is néha kellett egy két infót csepegtetni, hogy sikerüljön az a 2-es. Ez ilyen. Máshogy vagyunk összerakva.

A gimiben három kedvenc könyvem volt, az egyik, Az arany virágcserép E.T.A Hoffmanntól, Franz Kafkatól Az átváltozás és persze a kihagyhatatlan Bűn és bűnhődés Dosztojevszkijtől. Egyébként meg ahogy most visszagondoltam, sorra jutnak eszembe a könyvek az olvasmányok: Az aranyember, Édes Anna, Tóthék, A hatos számú kórterem, Candide, Anyegin, Sirály… még a szívem is hevesebben ver, ha ezekre gondolok. Az a sok csodálatos, megindító történet, tanulság, eszme és felfogás. Szerintem gyönyörű, hogy ilyen formába önti valaki a gondolatait, az akkori világot és világnézetet.

A kötelező olvasmányok mellett pedig a másik nagy szenvedélyem a versek voltak. Mi más. Az a sok rímbe szedett szerelmes vallomás, az a rengeteg rejtett érzelem, boldogság, düh, szomorúság mind mind pársoros, rímbe szedet csodás alkotás. Engem mindig valahogy magával ragadott. Volt, hogy egy-egy verset annyira magaménak tudtam érezni, hogy még a hideg is kirázott. Tudom, nagyon sokan nem szerették, sőt talán még többen is, mint a kötelező olvasmányokat. Nehéz nyelvezet, burkolt hasonlatok, meg amúgy is. Honnan kellene tudni, hogy mire a gondolt a költő, te nem ő vagy, most miért is tudnád. Én bevallom őszintén, mindig két jelentéstartamot adtam ezeknek.

Elsőkörben a hivatalos értelmezést. Vagyis valóban azt, hogy mire gondol a költő. Nagyon egyszerű volt, akárki akármit mond. Elsősorban ismerni kellett az életrajzát, a történések hátterét. Ha eltudtad helyezni korban és időben, hozzátudtál kapcsolni megannyi történelmi eseményt is, amik szintén hasonló befolyással bírtak a költészetre és magára a költőre is. Természetesen azért ismerni kellett a különböző költői elemeket ahhoz, hogy egy verset szakszerűen elemezz, de ez más tárgyaknál is így van, tanulni kell nincs mese. Ha ezeket pedig mind elsajátítottad, és nem úgy tekintettél rájuk, mint valami kínzóeszközre, akkor valós embereket, emberi történeteket, mély érzelmeket és gondolatokat ismerhettél meg a verseken keresztül. Mindemellett pedig úgy gondolom, hogy ezeknek a dolgoknak az elsajátítása sokkal jobban hozzájárul a személyiségünk és az érzelmi intelligenciánk fejlődéséhez, mint a másodfokú egyenlet megoldóképlete.

A másik értelmezési módszerem pedig az volt, amit csak magamnak fejtettem ki. Ez ugyanis az az értelmezési módszer volt, amit számomra jelentett a vers. Amit az én életemre, élethelyzetemre, érzéseimre és gondolataimra tudtam ráhúzni. Így ezzel a módszerrel pedig még közelebb kerültek hozzám a versek és a költők. Nyilván nekem is voltak kedvenceim, vagy olyanok, akiket nem szerettem, nem értettem, de azért furcsa is lett volna, ha nincs ilyen, hiszen egyfajta stílusirányzatnál mindenkinek le kell tennie a voksát, már csak azért is hiszen mindig lesz valami, ami a személyiségéhez sokkalta közelebb áll.

Ebből talán egyértelmű lehetne, hogy biztos bölcsész vagy magyar szakra mentem tovább, de nem szerettem volna, hogy a sok stressz, kötelező nyomás és tét, megcsúfítsa az a szeretet és vonzalmat, amit én érzek az irodalom művészete iránt. Így tehát marketinges lettem. Az egyetemi éveim alatt pedig egészen háttérbe szorult az olvasás. Sajnos a sok tanulnivaló mellett örültem, ha nem kellett betűket néznem és csak bambulhatok ki a fejemből. Szégyelltem is, de évekig nem került könyv a kezembe. Mármint, amit azért kezdek el olvasni, mert szórakozni akarok, vagy csak pihenni.

Szerencsére ez mostanra már megváltozott és újra visszatérő vendég vagyok a könyvtárakban és a könyvesboltokban. Mindig van egy kis olvasnivaló az éjjeliszekrényemen, amit előszeretettel forgatok a reggeli kávém, vagy az esti gyógyteám mellett. Nem rég végeztem ki az egész Harry Potter sorozatot, amit be kell hogy valljak, nagyon sokszor elolvastam már, de a mai napig ugyanolyan izgalommal és érdeklődéssel teszem, mint a legelső alkalommal. Nincs mese talán ebből sose növök ki. Talán titkon egy picit még mindig várom, hogy megérkezzen az a mágikus levél, egy kis magyarázattal a késésre. De esküszöm, én azonnal pakolnám a cuccom és indulnék.

Jelenleg Orwelltől olvasom az 1984-et. Igaz, ezt még a gimiben kellett volna letudnom, de hősiesen bevallom, ezt az egyet kihagytam akkor. De tulajdonképpen nem is bánom. Az akkori 18 éves énem, nem biztos, hogy megfelelően tudta volna értelmezni a könyv mondanivalóját. Ahogy a Bűn és bűnhődést is mára már teljesen más színben látom, mint akkor. Igaz, hogy azóta csak néhány év telt el, de azzal, hogy belecsöppen az ember a felnőttek világába, és szembe kell néznie olyan dolgokkal, amikkel eddig sohasem találkozott, igazán hatással van a személyiségének a fejlődésére és magáról a világról kialakított képére.

Talán ez a baj, a kötelező olvasmányokkal és a versekkel. Nem akkor adják az emberek kezébe, amikor megérettek rá, és talán ezért övezi őket annyi utálat és ellenszenv. Azt javaslom mindenkinek, hogy próbálják elfelejteni a „kötelező” jelleget és inkább úgy tekintsenek rá, mintha valakit meg kellene ismerni, valakinek a személyiségét kellene feltárni. Próbálják meg a saját életükkel is párhuzamba vonni és biztos vagyok benne, hogy megtalálják azt a szépséget, ami engem is rabul ejtett egy életre.

Így jutottam el a Harisnyás Pippitől Orwellig bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva